Locsik és fecsik

Szeretném felhívni minden kedves szülő figyelmét a gyermekével folytatott beszélgetés fontosságára.

Persze nem könnyű dolog ez, főleg ha csemeténk a hallgatag fajtából való. Azt mondta valami okos egyszer, hogy persze kérdezni is tudni kell. Mert az iskolából kijövet nyitnánk a szánkat: mi volt ma a suliban? - fel se tegyük, mert a válasz előre borítékolható: SEMMI. (szerintem tíz tanulóból tizenegy ezt mondja)

Ha érdemi információra vagyunk kíváncsiak utódunk iskolai életéből, ne azt kérdezzük, hogy hányast kapott matekból meg olvasásból (lehet, hogy nekünk ez a lényegesebb, de  életkora előrehaladtával neki egyre kevésbé). Hanem mi is arra legyünk nyitottak (legalábbis trükkösen először), mi történt a szünetben, meg délután a játékidőben. (kisiskolásokról tudok csak beszélni/írni, nagyobb gyerekkel nem rendelkezem). Nálunk ez nagyon bevált. Órákat és ódákat tudnak zengedezni a játékról, meg hogy miket találtak ki, meg hogy a fiúk, meg a negyedikesek..... anyám, gondolná az ember, ez mind egy nap történései?
Persze, nekem szerencsém van, meg két olyan lánnyal vagyok megáldva, akik azon vesznek össze, melyik mondja előbb, s versenyeznek a jó sztorik elmesélésében.
Ha valakinek gyermeke néma mint a hal, egy-két cipőkanállal biztos tud kihúzni egy-két történetet a szünetből. Az órán nem is történik semmi különleges, de közöttük...
Ha mindezt megosztják velünk, mondjuk vacsora közben, nem a tévét bámuljuk bután. (nem értem, miért fontosabb a Híradó, mint a negyedikesek)
Hiába olyan fáradt már anyuka, hogy a szemei mint üveggolyóbisok merednek, akkor is kötelessége meghallgatni őket. Odafigyelve, s egy-két jó szóval vagy enyje-benyjével (pl. ha azt éneklik, hogy "jaj de szép a karácsonyfa, ragyog rajta a sok hulla") lereagálva. Így este lehet nyugodtan elaludni, nem a Micibabának mesélni az ágyban...

Mikulás és a kerti cipő

Minden kisgyermek várja a Mikulást, számol, mennyit kell még aludni....
Így volt ez régen is, mikor még kicsi voltam.
Nálunk léteznek olyan történetek, amelyeket mindig el kell mesélni. "Anya, meséld azt amikor....." kérik, s mikor mondom, hogy már egy csomószor hallottátok, nem baj. Századszorra is úgy figyelnek, mintha ismeretlen lenne, s meglepetéssel teli a vége.
Van mikulásos is: amikor kicsi voltam, elhatároztam, hogy nem alszom el addig, amíg nem jön a Mikulás. Direkt az ablak felőli oldalra feküdtem, s meredt szemmel néztem, hogy jön-e? De aztán természetesen elaludtam, és nem láttam csak reggel az ajándékokat.
Én is nagyon vártam, örültem... csak egy dolgot nem értettem: ha a Mikulás jóságos, meg mindenkinek a cipőjébe hoz ajándékot, meg bla-bla-bla, az én anyukámnak, aki igaz már nem gyerek, de mindenkihez jó és a legkedvesebb a világon, a csizmája miért maradt mindig üresen? Ez olyan ramaty érzést hagyott bennem...
Ez történt ma is. Csak nem anyukámmal, hanem velem. Vagyis Flórával. Kiszaladt, nézte, belenyúlt a cipőmbe, de nem volt benne semmi. (csak a szag)
Még a kertészkedős cipőmbe is belenyúlt - sok-sok megható, "elgondolkodtató" (sokszor igen ömlengős) történet és gondolat kering a különböző közösségi oldalakon. De olyan, hogy a majdnemkilencéves annyira szereti az anyukáját, és annyira szeretné, hogy hozzon neki valamit a Mikulás, hogy képes belenyúlni a kertészkedős cipőjébe, nahát ilyen nincs. És mégis van!
Mindenesetre gratuláltam neki érte. Mondtam, abba még én sem mertem volna beletúrni, Mikulás ide vagy oda...