"Szartündér"

Az imént olvastam valami posztot tökéletes gyerekekről és tökkkkéletess anyukáikról... (inkább nem írom le a véleményem)

Ha nincs az embernek tökéletes gyereke, különböző trükkökhöz kell folyamodni, hogy legalább közelítsünk az ideális felé.

Emesénél szinte minden okés, egy-két dolgot kivéve. Az egyik ebből a kakilás. Nem az erőssége, finoman szólva. Könyörögtem neki, ígértem fát (füvet nem, azt majd kipróbálja ha akarja 15 év múlva)... volt már, hogy kétségbeesetten hívtam az orvost, hogy mit csináljak, mert... horror volt. Semmi nem segített. Fenyegettem kórházzal, kúppal. Vártam türelmesen és türelmetlenül.

Következő stációk, a Tamarinlax - csodalekvár -, paraffinolaj, olívaolaj és barátai. Nekünk inkább ellenségeink.

Aztán kitaláltam a "KAKITÜNDÉRT"!!! Egy kakilásért jár egy szívecske a naptárban, öt szívecskejel után ajándékot hoz a Kakitündér. 

Lehet, hogy nem a legjobb megoldás, de legalább segített... 

A Szartündér kicsit fosul hangzik, de legalább a nagyobbakkal lehet jókat derülni:)

Szomorú karácsonyi mese

Néha már nagyon unom Hamupipőkét, vagyis ahogy Emese mondja, Hamipupókát. Rajta kívül létezik még Hófehérke és Piroska is... Flóra szerint ez egy szomorú mese:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magas ház, abban lakott három királylány. A szüleik nagyon büszkék voltak rájuk, okosak, ügyesek voltak, kiválóan zenéltek. A távolról hozatott zenetanárok, művészek csak dicsérték őket. 

Sokat játszottak a nagy palota termeiben, futkostak, táncoltak. Ha hajba kaptak, a királyné kiosztotta őket rendesen.

Egy szomorúságuk volt csak, nem látták az édesapjukat. A király messze földön háborúzott. Hiába várták haza az ebédlő asztalnál vagy esténként.

Így jött el a Karácsony. Feldíszítették a karácsonyfát, megették az ünnepi vacsorát, énekeltek, zenéltek, mégsem volt olyan az ünnep, mint máskor. 

A királylányok már csak abban bíztak, hogy majd a Jézuska hozta ajándékok enyhítenek az érzésen, amit apjuk hiánya okoz. Ültek egész este, várták a csengőszót, hiába. A karácsonyi csilingelés nem hangzott fel. Mindhárman ott aludtak el a csillogó fenyő alatt... szomorúan. 

Kisjézussal álmodtak, az angyali csengőszót is halották, s a legnagyobb leány még vágtázó lovakat is hallani vélt.

A fa alatt találta őket a reggeli első napsütés is, amely úgy csillogott a havon, hogy a kis királylányok alig tudták szemüket kinyitni. Pislogtak nagyokat, nem tudták, hogy ébren vannak vagy még álmodnak. A karácsonyfa mellett találták a sok-sok becsomagolt ajándékot és ott ült édesapjuk... 

Kár, hogy ez csak mese, mert a mi Királyunk nem jön haza Karácsonyra.

Különbségek

...
- Mert sohasem azt csinálod, amit én mondok!
- Miért kellene?
- Mert te vagy a feleségem.
- Te sem csinálod azt, amit én mondok.
- Mert én a férjed vagyok.
- Pedig minden nap csókokkal ébresztenél, lefekvéskor is csókokkal árasztanál el, s nagy rózsacsokorral jönnél haza a munkából...
- Ne nézzél több brazil sorozatot!
- Nem is nézek! Ezek szerint nekem inkább brazil férj kellene!
- Nem hinném. Csak sorozatot ne nézz!
...

Ne mondd! Mutasd!

Jelentkezzen nálam, aki még sohasem tette fel gyermekének a "Hányszor kell még elmondanom?" vagy a "Neked hiába beszél az ember?" című nagy sikerű kérdéseket! Pedig nem szavakkal, példával nevelünk! Ezért is kell vigyázni egyes (kettes) rossz szokásainkkal, ha egyáltalán lehet, hisz a szülő is ember!

Nálunk ilyen kínos ügy kettő is van: az egyik az evés, a másik a rendszeretet. Hívhatjuk jelen esetben rendutálatnak.

Hiába is mondanám kedves csemetéimnek, hogy egyenek zöldséget, meg különböző főzelékeket, mikor apjuk szerint a hús az embereknek való étel. A káposztát meg egye meg a kecske vagy a nyúl!
 
Vetettem sóskát a kertbe, szeretik a gyerekek. Persze csak úgy nyersen. Ha mártást készítek belőle, meg sem kóstolják. Termett egy csomó, mit csináljak vele? Gondoltam lefagyasztom, ha jön anyukám ketten megeszegetjük. Leszedtem (egy óra), megmostam (egy óra), mire a fonnyasztásig jutottam, már a  csajok aludtak. Hazajött az én drága férjem.
- Nézd, mennyi sóskát csináltam!
Mögém lép, belenéz a fazékba:
- Ja! Azt hittem szar!
Közöltem vele, vagy villámgyorsan startol a konyhából, vagy választ ad, ki neveli fel a három gyereket, amíg én börtönéveimet töltöm emberölésért.

A rendrakásos téma még kényesebb. Én képtelen vagyok mindent a helyére tenni. Aztán mikor megunom a kupit, elpakolok, megcsinálgatom. Igaz korántsem tudok olyan rendet varázsolni mint anyukám. Az iratok, a befizetett és befizetetlen számlák, adóbevallások, munkaügyi dokumentumok egy keszekusza halmot vagy inkább hegyet alkotnak. Ha valamit meg kell találni? Napokba kerül míg az egészet áttúrja az ember... (Pont ma is kerestem egy papírost, de felszívódott valahol.)

Leányaim sem jeleskednek a rendtartás terén. Íróasztaluk szokott úgy kinézni...
Történt egyszer, hogy valamit kerestem Flóra táskájában. Alját összegyűrt dolgozatok, különböző cetlik borítják. Ott kotortam, mikor egyszeriben valami nedves, furcsa dologba mélyedt ujjam. (mintha békát fognál hirtelen...) Ijedten rántottam ki kezem. Belenéztem a táskába, egy zöldes, barnás színű alma csücsült és nézett volna rám riadtan (ha lett volna szeme). Ordítottam mint sakál szegény gyermekemmel... hogy így trehány, meg úgy bla-bla, és most azonnal kimossa a rohadt hátizsákot!
A történet folytatásaként elmesélendő, hogy egy délután a zeneiskolába siettünk, de nagyon. Flóra ült az anyósülésen (Emese szerint "mamaülés"). Nekem meg nagyon csorgott az orrom, így kértem a Drágát, hogy kotorjon már a hátizsákomban egy pézsét! Kutatott egy ideig, aztán előhúzott egy zacskót, magasba emelte: benne egy darabka, összemancsinkálódott kakaós csiga.
- Anya! Mikor vetted ezt a csigát?
Kutattam az amúgy is törékeny emlékezetemben, de nem volt róla adat. Kész. Teljes megsemmisülés.
- És még ő csesz le engem, hogy ....
Tehát kedves szülőtársak, ne tépjük feleslegesen a szánkat! Nem érdemes:)

Halló, halló!

Amikor kicsi gyerek voltam, sokszor vette Édesanyám a "franciakockás" ívet, a tollat, leült a konyhaasztalhoz és kezdte: "Kedves Apu! Szeretettel tudatom apuval, hogy a levelet megkaptuk... és elmesélte, mi történt aktuálisan a családban. Egy hét elteltével jött a válasz, hogy "Drága Gyermekeim! A levelet megkaptam.... Néha kérdeztem Anyámat, miért nem talál ki valami másik "kezdést"?!

Pár év múltán a közelünkben lévő "hangulatjavító egység mellé" (ami mondjuk csak apukám hangulatán javított, anyukámén már kevésbé) elhelyeztek egy telefonfülkét. Lehetett lejárni sok apróval, hívni a faluban a szomszédasszonyt, akinél a papa már biztos bevackolta magát a fotelba, vagy csak a hokedlin kuporgott, ki tudja...

Ez már sok éve történt. Ma már mindenkinek van mobilja, nem is egy, kettő-három. A legnagyobb lányomnak van olyan osztálytársa, akinek 5 darab is van... Nagyon fontos kellék egy tízévesnek!

A technika változott nagyot, de azért az embereknek van még mit fejlődniük! És itt nem csak a gyerekekre gondolok, hanem a felnőttekre is. Egy pár hónappal ezelőtt, este már vagy fél 11-kor csörgött a mobilom. "Ki az ég lehet ez?" - tettem fel a kérdést. Egy idegen számot jelzett a telefon.
- Tessék! - vettem fel.
- Helló Mesi! Az apád vagyok!
Hirtelen villant agyamba a kép, ahogy ül APÁM egy felhő szélén, lógatja lábát, persze a pecabot a  másik kezében, a Jóisten a háttérben arany trónusán, Jézus pont bort gyárt vízből... felocsúdtam...
- Az enyém? Hát az én apám biztos nem! - mosolyogtam e faramuci helyzeten.
(Bevallom azért őszintén, figyelem a jeleket, hátha egyszer megsúgja odafentről az elkövetkező heti lottószámokat!)
Az illető bocsánatot kért, kiderült felcserélte az utolsó két számot.
De adódtak abból is mulatságos helyzetek, hogy édesanyám lecserélte a telefonját, s a régit leányomnak adta kártyástul. A barátnői csörögnek, Flóra felveszi, még annyi ideje sincs, hogy belekurjantsa "Helló-belló", már mondják is, "Szervusz, Kedves Iduskám...". Persze jöhet a magyarázkodás, hogy nem Iduska, Flóruska...
Mégis a legmurisabb eset a névnapomon történt: csörgött, idegen szám, felvettem: "Szia Moncsikám! Isten éltessen sokáig!" Még jött egy-két kérdés, a hogylétünket illetően, meg a gyerekek, meg a baleset, meg a mama... beszélgettünk minimum két percig úgy, hogy nekem fogalmam sem volt, ki lehet az.

Nem lenne utolsó, ha az ember gyermeke megtanulna bemutatkozni, és idősebb korára sem felejtené el!
És nem árt elégszer elmagyarázni gyermekünknek, hogy a járdán sétálgatva nem "vagizunk, hogy milyen menő telónk van", mert jön egy nálunk idősebb "rosszéletű", oszt vót teló, nincs teló.
(Megjegyzem, nekem a fentiekre való okítás meg sem fordult a fejemben, míg nagylányom el nem mesélte, hogy az osztálytársai így közlekednek a mobillal)
Lám egy kis beszélgetés sok mindenre fényt derít!

Kalapos disznó

Azt mondta Vekerdy bácsi, hogy a gyermeket nem szabad a közös étkezésnél cseszegetni, számára negatív dolgokról kérdezgetni... De mit csináljunk, ha csemeténk úgy csámcsog, hogy a szerencsétlen szülőnek már elmegy az étvágya? (Lehet, hogy kiadhatnánk egy fogyókúrás csámcsogó DVD-t. Aki hallgatja, inkább nem is eszik.) Én szinte már tanácstalan voltam ez ügyben, mikor egy vacsoránál mesélni kezdtem:

Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy gyönyörűséges kék palota. Ott élt három csodaszép királyleány. Okosak, ügyesek voltak, de mikor asztalhoz ültek, hajaj! Az egyik szomszédságban becsukták az ablakot, a másik szomszédságban lehúzták még a redőnyt is. A távolabb lakók felhangosították a rádiót. 

Történt egyszer, az egyik vacsoránál megszólalt a csengő. A királyné maga ment ajtót nyitni. 

- Vajon ki zavarhat ilyenkor - morfondírozott az édesanya.

Mikor kinyitotta az ajtót, igencsak elkerekedett a szeme. Egy kalapos disznó állt a küszöbön.

- Jó estét kívánok, röf-röf! - emelte meg a kalapját a vendég. - Szeretnék önökhöz betérni vacsoraidőben!

A királyné nem igazán tudott szóhoz jutni, kifogást találni, így beengedte a jövevényt. 

Mikor a kalapos disznó belépett az ebédlőbe, szélesen mosolygott a királylányokra, arcán megelégedettség tükröződött. Helyet kért az asztalnál, s előhozakodott tervével:

- Én ily gyönyörűséges csámcsogást még sohasem hallottam. A disznók királya vagyok! 

A három királyleány kezében megállt a villa.  A disznók királya folytatta:

- Van nekem három deli disznó fiam! Éppen menyasszonyt keresek nekik. Voltam már sok tanyán, disznóólban, sertéshizlaldában, de egyikben sem találtam ilyen takaros menyecskéket! 

Ekkor a kalapos disznó felállt, meghajolt, és így szólt a királynéhoz:

- Egy életem, egy halálom, kérem adja nekem e három, gyönyörűségesen csámcsogó leánya kezét! Még talicskát is hozattam, hogy elvigyem őket fiaimhoz!

.....

Itt már egyik gyerekem sem csámcsogott. Jót nevettek, a legkisebb királylánynak különösen tetszett. 

A mesét mindenki úgy fejezheti be, ahogy szeretné...

Láncaink

Úgy szokták mondani, hogy mindenkinek megvan a saját nyomora. És itt nem anyagi nyomorról beszélnék, hanem mindenféle más gondról, ami a nagybetűsben szembejön velünk. Mostanság velem olyan jön állandóan szembe, hogy a BOLDOGSÁG BELÜLRŐL FAKAD. Mondta is a férjem múltkor, hogy hihetetlen vagyok, nekem semmi sem jó:) Majd változtatok rajta. Akkor neki nem ezt válaszoltam...
A saját nyomorról jutott eszembe egy általam nagyra becsült anyuka megjegyzése: aki valami nem pozitívat gondol róla, csinálja azt amit ő, legyen az ő élethelyzetében, aztán hozzon ki az illető jobbat.... persze, nem biztos, hogy nem lehetne valami jobbat kihozni, de akkor is, mindenki fogja be!

Külföldre kell utaznunk. Persze csak két napról van szó, nem hetekről, de az én gyerekeim már most sírnak, nyávognak, hogy anya, ne menj el bla-bla-bla... Komoly furdalást tudnak okozni a lelkiismeretemnek.
Aztán van az, hogy télvíz idején nem lehet Ausztriába belépni hólánc nélkül. Az anyagiak szűkösek, elég kifizetni az üzemanyagot, így mi a fenéért kellene még hóláncot is venni erre az egy útra. De hát a Polizei megbüntet, ha megállít. A kedves párom megemlítette, hogy még ezt is el kell intézni (ha nem lenne még más dolgom is...)
Na gondoltam, kérek kölcsön én hóláncot! Kérdezgettem, telefonáltam, beletettem anyait-apait. Mondjuk azon, amit a telenornak befizetünk, kijött volna már egy olcsóbb hólánc. De hiába volt minden igyekezetem, senki sem tudott segíteni. Nincs és kész.
Hazajön este az én kedves, szerelmetes férjem, előadom neki a sztorit, hogy megkérdeztem boldog boldogtalant, de senkinek nincs kölcsönbe egy nyomorék hólánca. Erre mit válaszol? Szerintem egy földi halandó ki nem találná.
 És kapcsolódva a bejegyzés elejéhez, itt lennék gespannt, kedves olvasó, te mit tettél volna az én helyzetemben!?

- Majd megnézem, lehet, hogy van a csomagtartóban.
 (megjegyzem, szó nélkül elmentem lefeküdni)