Amikor kicsi gyerek voltam, sokszor vette Édesanyám a "franciakockás" ívet, a tollat, leült a konyhaasztalhoz és kezdte: "Kedves Apu! Szeretettel tudatom apuval, hogy a levelet megkaptuk... és elmesélte, mi történt aktuálisan a családban. Egy hét elteltével jött a válasz, hogy "Drága Gyermekeim! A levelet megkaptam.... Néha kérdeztem Anyámat, miért nem talál ki valami másik "kezdést"?!
Pár év múltán a közelünkben lévő "hangulatjavító egység mellé" (ami mondjuk csak apukám hangulatán javított, anyukámén már kevésbé) elhelyeztek egy telefonfülkét. Lehetett lejárni sok apróval, hívni a faluban a szomszédasszonyt, akinél a papa már biztos bevackolta magát a fotelba, vagy csak a hokedlin kuporgott, ki tudja...
Pár év múltán a közelünkben lévő "hangulatjavító egység mellé" (ami mondjuk csak apukám hangulatán javított, anyukámén már kevésbé) elhelyeztek egy telefonfülkét. Lehetett lejárni sok apróval, hívni a faluban a szomszédasszonyt, akinél a papa már biztos bevackolta magát a fotelba, vagy csak a hokedlin kuporgott, ki tudja...
Ez már sok éve történt. Ma már mindenkinek van mobilja, nem is egy, kettő-három. A legnagyobb lányomnak van olyan osztálytársa, akinek 5 darab is van... Nagyon fontos kellék egy tízévesnek!
A technika változott nagyot, de azért az embereknek van még mit fejlődniük! És itt nem csak a gyerekekre gondolok, hanem a felnőttekre is. Egy pár hónappal ezelőtt, este már vagy fél 11-kor csörgött a mobilom. "Ki az ég lehet ez?" - tettem fel a kérdést. Egy idegen számot jelzett a telefon.
- Tessék! - vettem fel.
- Helló Mesi! Az apád vagyok!
Hirtelen villant agyamba a kép, ahogy ül APÁM egy felhő szélén, lógatja lábát, persze a pecabot a másik kezében, a Jóisten a háttérben arany trónusán, Jézus pont bort gyárt vízből... felocsúdtam...
- Az enyém? Hát az én apám biztos nem! - mosolyogtam e faramuci helyzeten.
(Bevallom azért őszintén, figyelem a jeleket, hátha egyszer megsúgja odafentről az elkövetkező heti lottószámokat!)
Az illető bocsánatot kért, kiderült felcserélte az utolsó két számot.
De adódtak abból is mulatságos helyzetek, hogy édesanyám lecserélte a telefonját, s a régit leányomnak adta kártyástul. A barátnői csörögnek, Flóra felveszi, még annyi ideje sincs, hogy belekurjantsa "Helló-belló", már mondják is, "Szervusz, Kedves Iduskám...". Persze jöhet a magyarázkodás, hogy nem Iduska, Flóruska...
Mégis a legmurisabb eset a névnapomon történt: csörgött, idegen szám, felvettem: "Szia Moncsikám! Isten éltessen sokáig!" Még jött egy-két kérdés, a hogylétünket illetően, meg a gyerekek, meg a baleset, meg a mama... beszélgettünk minimum két percig úgy, hogy nekem fogalmam sem volt, ki lehet az.
Nem lenne utolsó, ha az ember gyermeke megtanulna bemutatkozni, és idősebb korára sem felejtené el!
És nem árt elégszer elmagyarázni gyermekünknek, hogy a járdán sétálgatva nem "vagizunk, hogy milyen menő telónk van", mert jön egy nálunk idősebb "rosszéletű", oszt vót teló, nincs teló.
(Megjegyzem, nekem a fentiekre való okítás meg sem fordult a fejemben, míg nagylányom el nem mesélte, hogy az osztálytársai így közlekednek a mobillal)
Lám egy kis beszélgetés sok mindenre fényt derít!
- Tessék! - vettem fel.
- Helló Mesi! Az apád vagyok!
Hirtelen villant agyamba a kép, ahogy ül APÁM egy felhő szélén, lógatja lábát, persze a pecabot a másik kezében, a Jóisten a háttérben arany trónusán, Jézus pont bort gyárt vízből... felocsúdtam...
- Az enyém? Hát az én apám biztos nem! - mosolyogtam e faramuci helyzeten.
(Bevallom azért őszintén, figyelem a jeleket, hátha egyszer megsúgja odafentről az elkövetkező heti lottószámokat!)
Az illető bocsánatot kért, kiderült felcserélte az utolsó két számot.
De adódtak abból is mulatságos helyzetek, hogy édesanyám lecserélte a telefonját, s a régit leányomnak adta kártyástul. A barátnői csörögnek, Flóra felveszi, még annyi ideje sincs, hogy belekurjantsa "Helló-belló", már mondják is, "Szervusz, Kedves Iduskám...". Persze jöhet a magyarázkodás, hogy nem Iduska, Flóruska...
Mégis a legmurisabb eset a névnapomon történt: csörgött, idegen szám, felvettem: "Szia Moncsikám! Isten éltessen sokáig!" Még jött egy-két kérdés, a hogylétünket illetően, meg a gyerekek, meg a baleset, meg a mama... beszélgettünk minimum két percig úgy, hogy nekem fogalmam sem volt, ki lehet az.
Nem lenne utolsó, ha az ember gyermeke megtanulna bemutatkozni, és idősebb korára sem felejtené el!
És nem árt elégszer elmagyarázni gyermekünknek, hogy a járdán sétálgatva nem "vagizunk, hogy milyen menő telónk van", mert jön egy nálunk idősebb "rosszéletű", oszt vót teló, nincs teló.
(Megjegyzem, nekem a fentiekre való okítás meg sem fordult a fejemben, míg nagylányom el nem mesélte, hogy az osztálytársai így közlekednek a mobillal)
Lám egy kis beszélgetés sok mindenre fényt derít!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése