Minden kisgyermek várja a Mikulást, számol, mennyit kell még aludni....
Így volt ez régen is, mikor még kicsi voltam.
Nálunk léteznek olyan történetek, amelyeket mindig el kell mesélni. "Anya, meséld azt amikor....." kérik, s mikor mondom, hogy már egy csomószor hallottátok, nem baj. Századszorra is úgy figyelnek, mintha ismeretlen lenne, s meglepetéssel teli a vége.
Van mikulásos is: amikor kicsi voltam, elhatároztam, hogy nem alszom el addig, amíg nem jön a Mikulás. Direkt az ablak felőli oldalra feküdtem, s meredt szemmel néztem, hogy jön-e? De aztán természetesen elaludtam, és nem láttam csak reggel az ajándékokat.
Én is nagyon vártam, örültem... csak egy dolgot nem értettem: ha a Mikulás jóságos, meg mindenkinek a cipőjébe hoz ajándékot, meg bla-bla-bla, az én anyukámnak, aki igaz már nem gyerek, de mindenkihez jó és a legkedvesebb a világon, a csizmája miért maradt mindig üresen? Ez olyan ramaty érzést hagyott bennem...
Ez történt ma is. Csak nem anyukámmal, hanem velem. Vagyis Flórával. Kiszaladt, nézte, belenyúlt a cipőmbe, de nem volt benne semmi. (csak a szag)
Még a kertészkedős cipőmbe is belenyúlt - sok-sok megható, "elgondolkodtató" (sokszor igen ömlengős) történet és gondolat kering a különböző közösségi oldalakon. De olyan, hogy a majdnemkilencéves annyira szereti az anyukáját, és annyira szeretné, hogy hozzon neki valamit a Mikulás, hogy képes belenyúlni a kertészkedős cipőjébe, nahát ilyen nincs. És mégis van!
Mindenesetre gratuláltam neki érte. Mondtam, abba még én sem mertem volna beletúrni, Mikulás ide vagy oda...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése