Túl a pelenkákon

Az elmúlt hétvégén a két nagy elutazott. Nene és Guszti pénteken vitték, vasárnap hozták őket. Legalább pihenhetsz, jegyezte meg valaki. Ja - gondoltam.
Nem tudom, milyen lehet egy kezdődő gyomorfekély. Mondtam is a nővéremnek a telefonban, hogy tiszta beteg vagyok, hogy nincsenek itt. Ő meg azt válaszolta, hogy ez csak a kezdet, majd ha kamaszok lesznek.... (erre azért igyekszem még nem gondolni)
Milyen találó a rádióban a műsorcím: "Vendég a háznál"...
Beszélgettünk múlkor a férjemmel (szökőév van), hogy végülis az a célja az egésznek (itt az egész, a gyermeknevelésre vonatkozik), hogy lélekben egészséges, önálló életre képes lényeket adjunk a világnak. És adott pillanatban majd ők szépen "kirepülnek", mi meg szépen nézzük őket. Persze ezt a férjem fogalmazta meg, én meg ott szipogtam, hogy ja, ja. Fromm is ezt mondja (Erich Fromm: A szeretet művészete), hogy elengedni kell tudni, akkor szereted igazán.

S így belegondolván, milyen könnyű szeretni egy kétévest, akin befosol, olyan aranyos (Flóra szerint "olyan cukííí"). Azért ennél egy kicsit nehezebb egy tizenhétévest, akinek a tányérba belelóg a haja, (ha szólsz neki, visszaszól, hogy ne cseszegess má'), hétvégén pia- és cigiszagúan jön haza éjfél helyett háromkor (lehet, hogy a cipője le is van hányva, persze nem ő volt).
Miközben téged szétfeszít az ideg, hogy hol lehet, melyik árokban fekszik kirabolva, ő meg valamelyik kocsmában táncol az asztal tetején. De beleszólni durván, szent beszédet mondani ekkor már nem nagyon lehet, legalábbis szerintem, mert csak ellenállást válthatunk ki. Hát...

Múltkor beszélt egy hölgy a rádióban, a kamasz lányáról, aki úgy kezdte, hogy telelövette magát mindenféle pirszinggel, meg nem tanult. Valami nagyon vallásos család lehetett, igaz későn kapcsoltam be a rádiót... A közepe az lett, hogy a lánya elköltözött valami nagyon gáz pasival, meg dolgoznia kellett, mert kimaradt az iskolából. Az a higgadtság, amivel ezt az anya elmesélte, hát az igazán tiszteletreméltó volt. Mindig azt mondta a lányának, hogy bármikor hazajöhet, ők szívesen látják, de az ő élete, az ő döntése. (persze bevallotta, hogy ő is "meghalt" belül minden egyes alkalommal, amikor találkoztak, és csak a hit és Isten segítette ezen túl) A vége meg az lett, hogy a lányban valami megérett vagy benőtt a feje lágya, rájött, hogy a pasi gáz, ő nem akar ilyen életet, tanulni kezdett  s félig-meddig hazaköltözött, meg hepiend. Mindegy is a vég, a hátam borsózott ahogy az édesanya mindezt elmesélte. (s közben azért elgondolkoztam, hogy én mi az eget csinálnék)
S az igazi lényeget is elmondta a lányának, hogy nagyon szeretni, s nem tud olyat csinálni, hogy ő ne szeretné... s mindig ott fog állni mögötte, s rá mindig számíthat, bármi is történjék. (hát ez az anyukák igazi feladata, a kakis pelenkákon túl)
Hát szerencsére az enyémek hazajöttek, ugrottak a nyakamba mintha már két hete nem találkoztunk volna. Nagyon jól érezték magukat, ennek én őszintén örülök, de annak még jobban, hogy van még egy-két nyugodt évünk a kamaszkorig...

Szegény embert még a ...

Van úgy, hogy az embernek szar hete van....Mindenkivel előfordult már bizonyosan.

Mi úgy kezdtük, hogy a legnagyobb elkezdett köhögni egy éjjelen. Aztán folytatta a középső. Gondoltam, elég lesz egy gyenge köptető. Be is kanalaztam a szájukba rendesen, jókat mulattunk rajta. Ugyanis rá van írva a dobozra: Vigyázat! A gyógyszer jó ízű. Gyermekek elől elzárandó! Flóra szerint igen perverz gyerek lehet az, aki szerint ez finom. (ő nem így fejezte ki, de ez volt a lényege) Különben is ha elzárják, hogy lehet bevenni?

De a köhögés folytatódott. A pulmonológia éjszakás nővére elalélt volna két gyerekem hallatán. Emeltem a párnán egy szintet, nyalattam velük mézet, rágták a kristálycukrot. Zsófinak még erős takony is párosult mellé. Szegény nagyon odavolt. De míg az óvodában nem igazán vették komolyan az igazolás meglétét vagy nemlétét hiányzáskor, az iskolában nem lehet ilyet. Mivel én pedig orvoshoz csak a legvégső esetben viszem őket, maradt az "itthonápolás" reggel, délután, este, és mellé az iskolábajárás betegen. Köpköpjék csak tele az osztályt...
Persze a negyedik napon én is elkaptam az egészet. Ezt utálom, hogy te vagy legjobban oda, s küzggyé velük.
Természetesen minden reggel elkéstünk a suliból, mert alig bírtam felkelni, aztán a szokásos reggeli dolgok mellett kellet orrszívás, cseppentés, vitamin és a köptető.
A legnagyobb mártírmódjára megitta ezt a trutyit, Zsó viszont nem vevő erre. Neki ez már kiskora óta csak hisztivel megy. Persze a végén megissza, csak kell  az előjáték, hisz a szex is úgy az igazi.
Reggel hétnegyvenkor, dagadt mandulával kinek van kedve a pettinghez? "Nagy betegségemben" arra lettem figyelmes, hogy a gyermeket édesapja rángatja, s olyan dolgokat vág a fejéhez, amelyeket szerintem ő maga sem gondol komolyan. Én voltam a hülye, olyan szarul éreztem magam, hogy nem volt kedvem nekem veszekedi a gyerekkel. Az lett a vége, hogy az én ölemben, hüppögve itta meg a gyogyószert, s még az iskolában is szipogott, amiért apa annyira csúnyán veszekedett vele. Ezért meg olyan lelkiismeretfurdalásom lett, hogy egész nap itthon bőgtem, hogy szegény beteg csemetét még a szülei is csak cseszegetik...
Na itt már elég is lenne a történetből. A gyerekek jobban lettek, én egyre szarabbul.
Szerda este mindenkit hamar ágybaparancsoltam, nem bírtam már....
Csütörtökön meg szülőire kellett menni. Egész nap úgy fájt a fejem, hogy féltem egyszercsak élien kikandikál a koponyámon és az agyamat vagy már fel is falta, vagy felajánlja valami olcsó macskakajába. Mire este fél hétkor hazaértem... nem is mondom, apa alig várta, ment vissza dolgozni... senki nem csellózott, nem hegedült, de legalább vacsoráztak. Nem érdekel, gondoltam. Akkor Zsófi a kanapén ültében rám nézett, s görbült a szája, hogy ő...tekintete olyan volt mint a vadászfegyverrel szemező Bambinak, hogy ő, hogy ő ma nem pakolta be az énekcuccát és kapott egy feketét. De akkor már zokogott, hogy ne haragudjak! Dehogy haragszom, nagyon szeretlek! - mondtam neki. De hiába, csak hajtogatta, hogy ő egész délután sírt, mert azt hitte, haragudni fogok rá.

Eszembejutott, mikor megkaptam életem első feketepontját. Egész délután nem mertem elmondani, annyira féltem s bántott a lelkiismeret. Mit fognak szólni? Aztán este álltam az olajkályha és az ágy között, s sírva mondtam, hogy kaptam egy feketét (pontot nem kávét). Anyukám s apukám is nevetett, s biztosítottak, hogy semmi baj. (kár, hogy 16-17 éves koromban nem így csinálták)

Az én lányom is vigasztalhatatlanul sírt. A kanapéra roskadtam mellé, átöleltem s együtt sirattuk a feketét és az egész elbaszott hetet.