Ne mondd! Mutasd!

Jelentkezzen nálam, aki még sohasem tette fel gyermekének a "Hányszor kell még elmondanom?" vagy a "Neked hiába beszél az ember?" című nagy sikerű kérdéseket! Pedig nem szavakkal, példával nevelünk! Ezért is kell vigyázni egyes (kettes) rossz szokásainkkal, ha egyáltalán lehet, hisz a szülő is ember!

Nálunk ilyen kínos ügy kettő is van: az egyik az evés, a másik a rendszeretet. Hívhatjuk jelen esetben rendutálatnak.

Hiába is mondanám kedves csemetéimnek, hogy egyenek zöldséget, meg különböző főzelékeket, mikor apjuk szerint a hús az embereknek való étel. A káposztát meg egye meg a kecske vagy a nyúl!
 
Vetettem sóskát a kertbe, szeretik a gyerekek. Persze csak úgy nyersen. Ha mártást készítek belőle, meg sem kóstolják. Termett egy csomó, mit csináljak vele? Gondoltam lefagyasztom, ha jön anyukám ketten megeszegetjük. Leszedtem (egy óra), megmostam (egy óra), mire a fonnyasztásig jutottam, már a  csajok aludtak. Hazajött az én drága férjem.
- Nézd, mennyi sóskát csináltam!
Mögém lép, belenéz a fazékba:
- Ja! Azt hittem szar!
Közöltem vele, vagy villámgyorsan startol a konyhából, vagy választ ad, ki neveli fel a három gyereket, amíg én börtönéveimet töltöm emberölésért.

A rendrakásos téma még kényesebb. Én képtelen vagyok mindent a helyére tenni. Aztán mikor megunom a kupit, elpakolok, megcsinálgatom. Igaz korántsem tudok olyan rendet varázsolni mint anyukám. Az iratok, a befizetett és befizetetlen számlák, adóbevallások, munkaügyi dokumentumok egy keszekusza halmot vagy inkább hegyet alkotnak. Ha valamit meg kell találni? Napokba kerül míg az egészet áttúrja az ember... (Pont ma is kerestem egy papírost, de felszívódott valahol.)

Leányaim sem jeleskednek a rendtartás terén. Íróasztaluk szokott úgy kinézni...
Történt egyszer, hogy valamit kerestem Flóra táskájában. Alját összegyűrt dolgozatok, különböző cetlik borítják. Ott kotortam, mikor egyszeriben valami nedves, furcsa dologba mélyedt ujjam. (mintha békát fognál hirtelen...) Ijedten rántottam ki kezem. Belenéztem a táskába, egy zöldes, barnás színű alma csücsült és nézett volna rám riadtan (ha lett volna szeme). Ordítottam mint sakál szegény gyermekemmel... hogy így trehány, meg úgy bla-bla, és most azonnal kimossa a rohadt hátizsákot!
A történet folytatásaként elmesélendő, hogy egy délután a zeneiskolába siettünk, de nagyon. Flóra ült az anyósülésen (Emese szerint "mamaülés"). Nekem meg nagyon csorgott az orrom, így kértem a Drágát, hogy kotorjon már a hátizsákomban egy pézsét! Kutatott egy ideig, aztán előhúzott egy zacskót, magasba emelte: benne egy darabka, összemancsinkálódott kakaós csiga.
- Anya! Mikor vetted ezt a csigát?
Kutattam az amúgy is törékeny emlékezetemben, de nem volt róla adat. Kész. Teljes megsemmisülés.
- És még ő csesz le engem, hogy ....
Tehát kedves szülőtársak, ne tépjük feleslegesen a szánkat! Nem érdemes:)

Halló, halló!

Amikor kicsi gyerek voltam, sokszor vette Édesanyám a "franciakockás" ívet, a tollat, leült a konyhaasztalhoz és kezdte: "Kedves Apu! Szeretettel tudatom apuval, hogy a levelet megkaptuk... és elmesélte, mi történt aktuálisan a családban. Egy hét elteltével jött a válasz, hogy "Drága Gyermekeim! A levelet megkaptam.... Néha kérdeztem Anyámat, miért nem talál ki valami másik "kezdést"?!

Pár év múltán a közelünkben lévő "hangulatjavító egység mellé" (ami mondjuk csak apukám hangulatán javított, anyukámén már kevésbé) elhelyeztek egy telefonfülkét. Lehetett lejárni sok apróval, hívni a faluban a szomszédasszonyt, akinél a papa már biztos bevackolta magát a fotelba, vagy csak a hokedlin kuporgott, ki tudja...

Ez már sok éve történt. Ma már mindenkinek van mobilja, nem is egy, kettő-három. A legnagyobb lányomnak van olyan osztálytársa, akinek 5 darab is van... Nagyon fontos kellék egy tízévesnek!

A technika változott nagyot, de azért az embereknek van még mit fejlődniük! És itt nem csak a gyerekekre gondolok, hanem a felnőttekre is. Egy pár hónappal ezelőtt, este már vagy fél 11-kor csörgött a mobilom. "Ki az ég lehet ez?" - tettem fel a kérdést. Egy idegen számot jelzett a telefon.
- Tessék! - vettem fel.
- Helló Mesi! Az apád vagyok!
Hirtelen villant agyamba a kép, ahogy ül APÁM egy felhő szélén, lógatja lábát, persze a pecabot a  másik kezében, a Jóisten a háttérben arany trónusán, Jézus pont bort gyárt vízből... felocsúdtam...
- Az enyém? Hát az én apám biztos nem! - mosolyogtam e faramuci helyzeten.
(Bevallom azért őszintén, figyelem a jeleket, hátha egyszer megsúgja odafentről az elkövetkező heti lottószámokat!)
Az illető bocsánatot kért, kiderült felcserélte az utolsó két számot.
De adódtak abból is mulatságos helyzetek, hogy édesanyám lecserélte a telefonját, s a régit leányomnak adta kártyástul. A barátnői csörögnek, Flóra felveszi, még annyi ideje sincs, hogy belekurjantsa "Helló-belló", már mondják is, "Szervusz, Kedves Iduskám...". Persze jöhet a magyarázkodás, hogy nem Iduska, Flóruska...
Mégis a legmurisabb eset a névnapomon történt: csörgött, idegen szám, felvettem: "Szia Moncsikám! Isten éltessen sokáig!" Még jött egy-két kérdés, a hogylétünket illetően, meg a gyerekek, meg a baleset, meg a mama... beszélgettünk minimum két percig úgy, hogy nekem fogalmam sem volt, ki lehet az.

Nem lenne utolsó, ha az ember gyermeke megtanulna bemutatkozni, és idősebb korára sem felejtené el!
És nem árt elégszer elmagyarázni gyermekünknek, hogy a járdán sétálgatva nem "vagizunk, hogy milyen menő telónk van", mert jön egy nálunk idősebb "rosszéletű", oszt vót teló, nincs teló.
(Megjegyzem, nekem a fentiekre való okítás meg sem fordult a fejemben, míg nagylányom el nem mesélte, hogy az osztálytársai így közlekednek a mobillal)
Lám egy kis beszélgetés sok mindenre fényt derít!

Kalapos disznó

Azt mondta Vekerdy bácsi, hogy a gyermeket nem szabad a közös étkezésnél cseszegetni, számára negatív dolgokról kérdezgetni... De mit csináljunk, ha csemeténk úgy csámcsog, hogy a szerencsétlen szülőnek már elmegy az étvágya? (Lehet, hogy kiadhatnánk egy fogyókúrás csámcsogó DVD-t. Aki hallgatja, inkább nem is eszik.) Én szinte már tanácstalan voltam ez ügyben, mikor egy vacsoránál mesélni kezdtem:

Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy gyönyörűséges kék palota. Ott élt három csodaszép királyleány. Okosak, ügyesek voltak, de mikor asztalhoz ültek, hajaj! Az egyik szomszédságban becsukták az ablakot, a másik szomszédságban lehúzták még a redőnyt is. A távolabb lakók felhangosították a rádiót. 

Történt egyszer, az egyik vacsoránál megszólalt a csengő. A királyné maga ment ajtót nyitni. 

- Vajon ki zavarhat ilyenkor - morfondírozott az édesanya.

Mikor kinyitotta az ajtót, igencsak elkerekedett a szeme. Egy kalapos disznó állt a küszöbön.

- Jó estét kívánok, röf-röf! - emelte meg a kalapját a vendég. - Szeretnék önökhöz betérni vacsoraidőben!

A királyné nem igazán tudott szóhoz jutni, kifogást találni, így beengedte a jövevényt. 

Mikor a kalapos disznó belépett az ebédlőbe, szélesen mosolygott a királylányokra, arcán megelégedettség tükröződött. Helyet kért az asztalnál, s előhozakodott tervével:

- Én ily gyönyörűséges csámcsogást még sohasem hallottam. A disznók királya vagyok! 

A három királyleány kezében megállt a villa.  A disznók királya folytatta:

- Van nekem három deli disznó fiam! Éppen menyasszonyt keresek nekik. Voltam már sok tanyán, disznóólban, sertéshizlaldában, de egyikben sem találtam ilyen takaros menyecskéket! 

Ekkor a kalapos disznó felállt, meghajolt, és így szólt a királynéhoz:

- Egy életem, egy halálom, kérem adja nekem e három, gyönyörűségesen csámcsogó leánya kezét! Még talicskát is hozattam, hogy elvigyem őket fiaimhoz!

.....

Itt már egyik gyerekem sem csámcsogott. Jót nevettek, a legkisebb királylánynak különösen tetszett. 

A mesét mindenki úgy fejezheti be, ahogy szeretné...