F.O.S.

Azt mondta egyszer egy általam nagyra becsült hölgy ismerősöm, hogy az a baj a mi társadalmunkkal, hogy a felnőtteket is gyermekként kezelik (a törvényhozók meg a főnökök). Egyeseket nem gyermekként kellene kezelni, hanem nemistudom... Sokat gondolkoztam ezen, de mindenki magából indul ki, így semmi jóra s rosszra nem jutottam. A felnőttség az jó, míg azt lehet csinálni, ami nekünk tetszik, csak a következmények meg a tettekért való felelősség, hát akkor inkább maradjunk gyerekek!

Az jutott még eszembe, hogy ha az ertéelklubon vagy a tévékettőn este főműsoridőben egy nagy gőzölgő szart mutatnának, vajon azt is néznék-e (bizonyos) emberek?
- Hé, mi a szar ez a tévében?
- Mit érdekel az téged kisfiam, nézzed, addig is csönbe' maradsz!
- Biztos valami celeb kakálta a vvbő'!
- Jaj, tényleg, így ahogy nézem.... de szép! Hónap én is ilyet nyomok!
ÁÁÁÁÁ, elcseszett egy világot élünk.

Pénteken volt az elsőben a jelmezbál. Mivel nálunk csak osztályfarsang van, s a termet már előzőleg berendezték, a tesis öltözőben kellett átvarázsolni a gyerekeket. Benyomult a sok elsős meg a sok anyuka. .... az egyik kislány készült, mint hastáncosnő... Kérdezi egy másik kislányka az anyukát, hogy mi lesz a gyermeke. Anyuka válaszol:  - Hastáncosnő. Seherezádé.
Remélem sok felnőtt agyába bevillan az ezeregyéjszaka, Ali baba, meg a furfangos nemtudomhogy hívják, aki átejtette a barátját, aztán az visszavágott...
De a kislány mit kérdezett vissza? Na?
- Seherezádé? A valóvilágból?
Na piff.

El vagyok keseredve. Meg örülök is, hogy van tévénk, de nem szoktuk bekapcsolni. Ha mégis, próbálom megválogatni, mi folyik be a nappaliba. A gyermekeim életéből egyenlőre sikerült kizárni a budiba való dolgokat.

Pató Pál úr fogai

"Mint elátkozott királyfi"... kiskoromban joggal hihettem volna, hogy Pató Pál valami rokonunk lehet, mert Anyukám mindig őt emlegette, mikor Apukámnak a házban vagy akörül valamit meg kellett volna javítani. Ma már bizton állíthatom, hogy a halogatás nemcsak megboldogult Édesapám műfaja volt.

A férjem nem "patópál". Őt inkább "(rá)szarópál"-nak lehetne hívni. Azt mondja, ő dolgozik meg intézkedik eleget a munkahelyén, hagyjam békén az itthoni hülyeségeimmel. Csináljam vagy csináltassam meg magam. Ez még így rendjén is lenne, csakhogy én is a halogatás nagy mestere vagyok. S ez az a tulajdonság, amiből egyszerűen nem tanul az ember. Annyiszor szívattam már meg magam... mondjuk volt egy eset múltkor, hogy jelzett az autóban a lámpa: fogyóban van a benzin; ma nem megyek, mert még kitart. Ma sem, mert sietünk... és egy szép nap reggelén suliba menet az autó leállt, s mivel itt nincs leejtő, megálltunk, én néztem ki bután a fejemből. De szerencsére az én fent még negatív kicsengésben említett férjem jött, segített egy kanna benzinnel. Na ebből tanultam, azóta ha villog a lámpa, tankolok.

Ha gyereket szül az ember, meg kell állapodni fontos dolgokban a szülőknek. Például nézhet-e híradót a tv-ben, meddig maradhat ébren, létezzen-e a fogtündér, ha fogai éppen elhagyják a szájat, mely reggeltől estig ontja magából a hasznos információt.
Nálunk van fogtündér. A kiesett kis egérfogakat nem viszi el ugyan, de megnézi a dobozkában, s a párna alatt hagy valamit. Ez lehet csoki is akár (a fog már úgyis kiesett), vagy valami kis biszbasz.
Ez időtájt mindkét nagyleányunk a fogváltás és a bulimanómánia korszakát éli. És itt lép be Pató Pál úr is hétköznapjainkba. Hisz mindennap elautókázom legalább egyszer, de van hogy kétszer a játékbolt előtt.
Flórának megmoccant a foga. Hétfőn még nem mozgott nagyon, kedden siettem, szerdán elfelejtettem, csütörtökön tudjaafranc, pénteken este meg az apja hozta haza a sulibuliból este fél nyolckor. Akkor más esett a hó is, nemkicsit. És a bulizós mutatja a fürdőszobában:
- Nézd, anya! Kiesett a fogam!
És mosolyogva mondod, hogy de jó kislányom, közben meg arra gondolsz, hogy a kurvaéletbe, mekkora egy állat vagyok, a rohadt bulimanó, már megint.... a halogatás..... Édesapám ül a mennyei folyóparton, nyugisan horgászik (basszus, mennyi halászlevet meg sült halat ehetnek), letekint rám s fogja a fejét vagy a hasát.
Szegény Flóra a hétvége alatt kb. százötvenszer nézett a párna alá, hogy vajon hozott-e neki valamit a tündér. Közben leesett a félméter hó, csak nyárigumim van, gyalog rohadt messze van a bolt, meg különben sem nem tudtam elszabadulni.
1. Megmondom neki, hogy nincs tündér...
2. Úgy csinálok, mint nővérem anno, hogy az otthoni készletből nyomott egy csokit a párna alá. De csak amerikána volt a spájzban. Szegény Katának nem kellett sok, hogy kitalálja a tündér=anya. (vagyis anya nem volt tündér akkor, mert az amerikánát kifejezetten a gyerekek csokitól való elrettentésére találták ki, bleeeeeee-eeee)
3. Vigasztalom.
A hármast választottam.
S elkövetkezett a hétfő, mondtam, bármi lesz, elmegyek a játékboltba. De arról nem volt szó, hogy ekkora hó és ilyen rohadt hideg lesz. Úgy tizenegy felé el is indultam Emesével a babakocsiban a zuhogó hóban. Olyan idő volt, hogy ha lenne még Malév, ingyenjáratot biztosított volna Szibériából, hogy nézzék meg, lám nemcsak ott van zord tél, hanem Cegléden is.
Az idelátogatók nem láttak volna egy lelket sem az utcán, csak egy idióta nőt, aki
egy sárga babakocsit próbál tolni vagy húzni a tökig érő fehérségben. 
- Jaj aranyoskám, elfogyott a tej vagy kenyér önöknél? Éhenhalnak a gyerekek?
- Ó nem, egy bulimanóért megyek a játékboltba...
Biztos megnyertem volna a szereplés jogát a szibériai fókuszban.

Most már mindegy. Megvettem, hazavittem, s boldogan csúsztattam be a párna alá.
Közben önzően arra gondoltam, hogy ötven év múlva már öreg leszek és fogatlan, és talán ők is hoznak majd nekem a hóesésben fogtündérmód egy tányér levest:)

Te tudod a választ?

Ha még egyszer 18 éves lehetnék (álmodik a nyomor), á nem is. Szóval, ha még egyszer az előbb említett szám állna bekarikázva a naptárban a nevem mellett a bizonyos dátumnál, akkor biztosan nem gondolkodnék sokáig azon, hogy mi legyek; pszichológusnak állnék, bizisten.

Meg kell említenem, hogy a most következő gondolatok nem az én agyamból pattantak ki (sajna), hanem valahol olvastam, hallottam... de a forrás már törlődött. Egy ideig nem is foglalkoztam velük, mert nem értem rá ezekre a dolgokra. (Az igazán fontos dolgoknál mindig van valami, amit még fontosabbnak gondolunk, pedig...)
Mostanában jutott ismét eszembe, mert vettem egy könyvet (el is olvastam:)) Feldmár - Büky, v hozzá még egy letölthető könyv is, amiben gyakorlatok vannak. Elolvasod, megcsinálod, aztán rájössz, hogy milyen szarul is vagy... de Feldmár is azt írta, hogy jó terapeuta csak jó paciensből lehet. Na hát én néha olyan jó paciensnek érzem magam, hogy akár "pszichológus doktor" terapeuta is válhatnék belőlem.
Na és a könyv kapcsán egy éjszaka álmatlanul forgolódván ismét a "KÉRDÉS" ötlött fel bennem, mit feltennék a kedves olvasónak.
Az önmagunknak szánt kérdés csak ennyi: KI VAGYOK ÉN?
Aztán válaszok jönnek-mennek.
Eszünkbe ötölhet rögtön nevünk. Én vagyok XY. De ez már bocsánat, hülyeség. Hisz keresztnevünk inkább szüleink izlését (esetleges izléstelenségét) takarják, családnevünket meg egyszerűen örököljük. Azt sem lehet mondani, hogy minden Kovács Mária egyforma lenne...
Akkor? Az általunk betöltött szerepeink határoznak meg minket? Vagy mi a szerepeket? Vagy csak beléjük vagyunk szorítva, kényszerítve?
Kik vagyunk? Tábla előtt, örömmel vagy kényszerből magyarázó tanítónéni? Leckét ellenőriző anyuka? Vacsorát készítő háziasszony? Dolgozó, családfenntartó férfi/nő? Lehetne sorolni szerepeinket, amelyeket betöltünk mindennapjaink során, s amelyeknek máramennyire meg is felelünk. De nem hinném, hogy teljesen egyek lennénk velük. Bár vannak olyanok, amelyeket nem lehet teljesen levetkőzni, de mindegyiknek megvan a maga helye és ideje. A férjünk sem a gyerekek anyukájával akar szexelni, hanem a feleségével, aki a szeretője is:) (és egyazon személy mindhárom, reménykedjünk)
Vagy az egyenlő velünk, hogy hogyan viselkedünk? Hogyan reagáljuk le a külvilág történéseit? Sírunk-e a titanikon? Röhögünk-e Hofi Gézán? Felkapjuk-e a vizet, ha valaki átmegy sáros lábbal a frissen felmosott nappali kövén?
Vagy az vagyok, aki a tükörből néz vissza? (persze, ha én állok előtte) De melyik? A reggeli kócos, gyűrött? A déli kisimulófélbenlévő? Vagy az esti bandzsa, hulla? Olyannak látjuk magunkat a tükörben, amilyenek tényleg vagyunk?
(Ezzel kapcsolatban egy igen érdekes dolgot vettem észre: megboldogult lánykoromban 56 kiló voltam sok éven keresztül, most a hetven és a hetvenöt között mozgok. Tavaly nagy fogyókúrába kezdtem, s ekkor döbbentem rá, hogy régen ugyanolyan dagadtnak láttam magam, mint most... éljen a csokoládé!)

Feldmár írt valami olyasfélét, hogy mint a hagyma vagyunk felépítve (de az is lehet, hogy csak én értelmeztem így). Neki kell állni lepucolni a sok fost, hogy eljussunk a válaszig, kik is vagyunk valójában. Ha a munka alapos és őszinte, biztos csípni fogja közben a szemünket.
Jó pucolást kívánok! (ha nem bírjuk, pihenjünk, s dúdolgassuk Hobotól: Ki vagyok én?..param..Ki vagyok én?...)