Ha még egyszer 18 éves lehetnék (álmodik a nyomor), á nem is. Szóval, ha még egyszer az előbb említett szám állna bekarikázva a naptárban a nevem mellett a bizonyos dátumnál, akkor biztosan nem gondolkodnék sokáig azon, hogy mi legyek; pszichológusnak állnék, bizisten.
Meg kell említenem, hogy a most következő gondolatok nem az én agyamból pattantak ki (sajna), hanem valahol olvastam, hallottam... de a forrás már törlődött. Egy ideig nem is foglalkoztam velük, mert nem értem rá ezekre a dolgokra. (Az igazán fontos dolgoknál mindig van valami, amit még fontosabbnak gondolunk, pedig...)
Mostanában jutott ismét eszembe, mert vettem egy könyvet (el is olvastam:)) Feldmár - Büky, v hozzá még egy letölthető könyv is, amiben gyakorlatok vannak. Elolvasod, megcsinálod, aztán rájössz, hogy milyen szarul is vagy... de Feldmár is azt írta, hogy jó terapeuta csak jó paciensből lehet. Na hát én néha olyan jó paciensnek érzem magam, hogy akár "pszichológus doktor" terapeuta is válhatnék belőlem.
Na és a könyv kapcsán egy éjszaka álmatlanul forgolódván ismét a "KÉRDÉS" ötlött fel bennem, mit feltennék a kedves olvasónak.
Az önmagunknak szánt kérdés csak ennyi: KI VAGYOK ÉN?
Aztán válaszok jönnek-mennek.
Eszünkbe ötölhet rögtön nevünk. Én vagyok XY. De ez már bocsánat, hülyeség. Hisz keresztnevünk inkább szüleink izlését (esetleges izléstelenségét) takarják, családnevünket meg egyszerűen örököljük. Azt sem lehet mondani, hogy minden Kovács Mária egyforma lenne...
Akkor? Az általunk betöltött szerepeink határoznak meg minket? Vagy mi a szerepeket? Vagy csak beléjük vagyunk szorítva, kényszerítve?
Kik vagyunk? Tábla előtt, örömmel vagy kényszerből magyarázó tanítónéni? Leckét ellenőriző anyuka? Vacsorát készítő háziasszony? Dolgozó, családfenntartó férfi/nő? Lehetne sorolni szerepeinket, amelyeket betöltünk mindennapjaink során, s amelyeknek máramennyire meg is felelünk. De nem hinném, hogy teljesen egyek lennénk velük. Bár vannak olyanok, amelyeket nem lehet teljesen levetkőzni, de mindegyiknek megvan a maga helye és ideje. A férjünk sem a gyerekek anyukájával akar szexelni, hanem a feleségével, aki a szeretője is:) (és egyazon személy mindhárom, reménykedjünk)
Vagy az egyenlő velünk, hogy hogyan viselkedünk? Hogyan reagáljuk le a külvilág történéseit? Sírunk-e a titanikon? Röhögünk-e Hofi Gézán? Felkapjuk-e a vizet, ha valaki átmegy sáros lábbal a frissen felmosott nappali kövén?
Vagy az vagyok, aki a tükörből néz vissza? (persze, ha én állok előtte) De melyik? A reggeli kócos, gyűrött? A déli kisimulófélbenlévő? Vagy az esti bandzsa, hulla? Olyannak látjuk magunkat a tükörben, amilyenek tényleg vagyunk?
(Ezzel kapcsolatban egy igen érdekes dolgot vettem észre: megboldogult lánykoromban 56 kiló voltam sok éven keresztül, most a hetven és a hetvenöt között mozgok. Tavaly nagy fogyókúrába kezdtem, s ekkor döbbentem rá, hogy régen ugyanolyan dagadtnak láttam magam, mint most... éljen a csokoládé!)
Feldmár írt valami olyasfélét, hogy mint a hagyma vagyunk felépítve (de az is lehet, hogy csak én értelmeztem így). Neki kell állni lepucolni a sok fost, hogy eljussunk a válaszig, kik is vagyunk valójában. Ha a munka alapos és őszinte, biztos csípni fogja közben a szemünket.
Jó pucolást kívánok! (ha nem bírjuk, pihenjünk, s dúdolgassuk Hobotól: Ki vagyok én?..param..Ki vagyok én?...)
Szívesen fogadom a témával kapcsolatos megjegyzéseket!
VálaszTörlésKedves Mónika,
VálaszTörlésNem szeretném szaporítani a "szerepeid" sorát, de nekem Barátnő vagy! Egyébként úgy vettem észre ez a kérdés minket -otthon ténykedő anyukákat- jobban foglalkoztat, mint férjeinket. Valahol azt olvastam, hogy az önmegismeréshez a kérdések vezetnek. Mivé szeretnék válni? Mi tesz boldoggá?... és a válaszok is megérkeznek, magunkról ezáltal. Jó lélekbúvárkodást!
Erzsi