"Mint elátkozott királyfi"... kiskoromban joggal hihettem volna, hogy Pató Pál valami rokonunk lehet, mert Anyukám mindig őt emlegette, mikor Apukámnak a házban vagy akörül valamit meg kellett volna javítani. Ma már bizton állíthatom, hogy a halogatás nemcsak megboldogult Édesapám műfaja volt.
A férjem nem "patópál". Őt inkább "(rá)szarópál"-nak lehetne hívni. Azt mondja, ő dolgozik meg intézkedik eleget a munkahelyén, hagyjam békén az itthoni hülyeségeimmel. Csináljam vagy csináltassam meg magam. Ez még így rendjén is lenne, csakhogy én is a halogatás nagy mestere vagyok. S ez az a tulajdonság, amiből egyszerűen nem tanul az ember. Annyiszor szívattam már meg magam... mondjuk volt egy eset múltkor, hogy jelzett az autóban a lámpa: fogyóban van a benzin; ma nem megyek, mert még kitart. Ma sem, mert sietünk... és egy szép nap reggelén suliba menet az autó leállt, s mivel itt nincs leejtő, megálltunk, én néztem ki bután a fejemből. De szerencsére az én fent még negatív kicsengésben említett férjem jött, segített egy kanna benzinnel. Na ebből tanultam, azóta ha villog a lámpa, tankolok.
Ha gyereket szül az ember, meg kell állapodni fontos dolgokban a szülőknek. Például nézhet-e híradót a tv-ben, meddig maradhat ébren, létezzen-e a fogtündér, ha fogai éppen elhagyják a szájat, mely reggeltől estig ontja magából a hasznos információt.
Nálunk van fogtündér. A kiesett kis egérfogakat nem viszi el ugyan, de megnézi a dobozkában, s a párna alatt hagy valamit. Ez lehet csoki is akár (a fog már úgyis kiesett), vagy valami kis biszbasz.
Ez időtájt mindkét nagyleányunk a fogváltás és a bulimanómánia korszakát éli. És itt lép be Pató Pál úr is hétköznapjainkba. Hisz mindennap elautókázom legalább egyszer, de van hogy kétszer a játékbolt előtt.
Flórának megmoccant a foga. Hétfőn még nem mozgott nagyon, kedden siettem, szerdán elfelejtettem, csütörtökön tudjaafranc, pénteken este meg az apja hozta haza a sulibuliból este fél nyolckor. Akkor más esett a hó is, nemkicsit. És a bulizós mutatja a fürdőszobában:
- Nézd, anya! Kiesett a fogam!
És mosolyogva mondod, hogy de jó kislányom, közben meg arra gondolsz, hogy a kurvaéletbe, mekkora egy állat vagyok, a rohadt bulimanó, már megint.... a halogatás..... Édesapám ül a mennyei folyóparton, nyugisan horgászik (basszus, mennyi halászlevet meg sült halat ehetnek), letekint rám s fogja a fejét vagy a hasát.
Szegény Flóra a hétvége alatt kb. százötvenszer nézett a párna alá, hogy vajon hozott-e neki valamit a tündér. Közben leesett a félméter hó, csak nyárigumim van, gyalog rohadt messze van a bolt, meg különben sem nem tudtam elszabadulni.
1. Megmondom neki, hogy nincs tündér...
2. Úgy csinálok, mint nővérem anno, hogy az otthoni készletből nyomott egy csokit a párna alá. De csak amerikána volt a spájzban. Szegény Katának nem kellett sok, hogy kitalálja a tündér=anya. (vagyis anya nem volt tündér akkor, mert az amerikánát kifejezetten a gyerekek csokitól való elrettentésére találták ki, bleeeeeee-eeee)
3. Vigasztalom.
A hármast választottam.
S elkövetkezett a hétfő, mondtam, bármi lesz, elmegyek a játékboltba. De arról nem volt szó, hogy ekkora hó és ilyen rohadt hideg lesz. Úgy tizenegy felé el is indultam Emesével a babakocsiban a zuhogó hóban. Olyan idő volt, hogy ha lenne még Malév, ingyenjáratot biztosított volna Szibériából, hogy nézzék meg, lám nemcsak ott van zord tél, hanem Cegléden is.
Az idelátogatók nem láttak volna egy lelket sem az utcán, csak egy idióta nőt, aki
egy sárga babakocsit próbál tolni vagy húzni a tökig érő fehérségben.
- Jaj aranyoskám, elfogyott a tej vagy kenyér önöknél? Éhenhalnak a gyerekek?
- Ó nem, egy bulimanóért megyek a játékboltba...
Biztos megnyertem volna a szereplés jogát a szibériai fókuszban.
Most már mindegy. Megvettem, hazavittem, s boldogan csúsztattam be a párna alá.
Közben önzően arra gondoltam, hogy ötven év múlva már öreg leszek és fogatlan, és talán ők is hoznak majd nekem a hóesésben fogtündérmód egy tányér levest:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése