Nálatok laknak-e állatok?

Mielőtt még a címben feltett kérdésre bárki határozott "nemmel" válaszolna, kérem győződjön meg alaposan tagadó állítása helyességéről!
Bizton állíthatom: lehet titokban is állatot tartani!

A legtöbb kisgyermek kutyára, cicára vágyik. Az "elvetemültebb szülők" csemetéje kígyót meg hüllőt tart. Aztán jönnek az apróbb jószágok az állatkereskedésből: tengerimalac, aranyhörcsög, ugróegér, tollas barátok... és végezetül megemlíteném a legkisebbet, amelyet gyermekünk titokban hoz haza az iskolából, óvodából.
Tapasztalt szülő már biztosan kitalálta, mire gondolok.
Majdnem harminc évvel ezelőtt volt nekem az óvodában egy aranyos kis játszópajtásom, Marika. (időközben már Ő is anyukává cseperedett) Nos, egyik  nap együtt játszottunk. (úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna) Ült a tükör előtt a csoportszobában, én mögötte álltam, s mint ügyes, szakmájában igen tapasztalt fodrásznéni fésülgettem szöszke haját. A világ legaranyosabb daduskája, Kati néni vigyázott ránk, pont az asztal tetején egyensúlyozott, egy függönyt próbált visszacsipeszelni a karnisra. De Mónika megzavarta önfeledt csipeszelésében, mert a fodrászolás közepette felkiáltott: - Kati néni! Gyere gyorsan, valami mászik Marika hajában!
A dadusnéni hegyi kecskét megszégyenítő ügyességgel és gyorsasággal ugrott le az asztalról. És.... többre nem emlékszem. Hogy a fejlakók meglétét és elterjedését a csoportban miként kommunikálták a szülők felé, nem tudom, max. anyukám tudná elmondani. De nem ez a lényeg mostan itt.
A történet mostanság folytatódik: az őszi szünetben, ami idén túl későn következett be, Zsófi hazahozott egy tájékoztatót a táska mélyén. Nem is vettük észre, csak a szünet közepe felé, mert vendégeink voltak, meg különben is, melyik egészséges nebuló nyitogatja a táskát szünet elején? (én is csak körbeporszívóztam néhányszor) A papír ánégyes, apró betűkkel mindkét oldalon teleírva, a fejtetvességről. Kérdeztem az elsőst, ezt meg ki adta, meg minek? Ő aztata nem tudja. Kérdezem tovább: volt tetű az osztályban? Ő azt meg honnan tudná? Igaz, volt az általunk csak bogaras nénire keresztelt védőnéni az osztályban, de nem mondott semmit, csak megnézte a fejüket. És kiosztotta a papírt. Nagyjából átnéztem, de nem fordítottam nagy figyelmet reá. Zsófi haját is megnézegettem néhányszor. Neki biztos tetszene, ha lenne benne valamiféle "bogár", mert imádja, ha "tetvészem". De nem volt. (eddig)
Aztán tegnapelőtt, egy hónappal a szünet után kiderült a turpisság: Azért adták a papírost, mert az osztály egyik tanulójánál talált a néni ilyen kis aranyos jószágokat. De miért nem mondott senki semmit? Ha azt állítja nekem valaki, hogy ez a huszonegyedik században szégyenletes, akkor én nemistudommitcsinálok. Majdnem mindenki tudja, de ha mégse, akkor most jól figyeljen: a tetű csak a tiszta, ápolt hajba megy bele, mert ott érzi jól magát. S mivel már létezik egy csomó szer, mivel irtani lehet ezeket az állatokat s megelőzni is (persze, ha tudunk róla), így nem kell a kislányok avagy kisfiúk fejét kopaszra nyírni, s ezzel úgymond stigmatizálni, megszégyeníteni őket.
S kedves védőnéni, csak annyit kellett volna a papírra ráírni, hogy találtam az osztályban tetves hajú gyereket, nézze át mindenki a saját kölykéjét (a saját érdekében)! Köszönjük szépen!

De kérem, legközelebb se szóljanak, tartsák titokban, hátha elterjed minden kisgyerekre s onnan az összes családtagra és még a vendégek is vihetnek belőle emlékbe....

Pontok

Ha valakinek kettőnél több gyereke van otthon és mindent kézben tud tartani (egyedül), az legyen szíves, jelentkezzen nálam, mert konzultálni szeretnék vele! Azok jelentkezését is várom, akik ismernek ilyen egyént.

Néha eszembe jut, hogy nem is hülyeség a többnejűség. Megoszlik a feladat, amíg az egyik vacsorát csinál, a másik tanulhat a gyerekekkel... meg lehet, hogy a férjem is örülne egy szőkésbarnának (nem egy őszesbarnának), akinek legalább kettővel kisebb a ruhamérete, mint nekem. Majd megkérdezem este, ha hazajön. Vagy a többférjűség sem lehetne rossz... (annyival több zoknit mosni?) Mondta Zsófi múltkor, hogy az egyik kislánynak az osztályban van pótapukája, mert az igazi mindig dolgozik:) Válaszul csak annyit közöltem, hogy a miénk is ezt csinálja. Remélem nem vont le messzemenő következtetéseket!
Szóval mióta a középső is iskolás, vele is kell tanulni esténként, meg gyakorolni...
Igen mulatságos látvány lehetnénk egy kívülállónak, mikor a középsővel hegedülni kell a harmadikosok olvasás témazáró napjának előestéjén, amikor a legkisebb éppen egy piros ceruzával színezi ki a legjobb kirakónk hiányzó részleteit és a járólapot. (Á, nem durrant el az agyam!)
Az első két ütemnél nem is jutottunk tovább sokáig, közben jött Flóra kétpercenként, hogy mikor kérdezem ki? (a kirakóról már lemondtam, addig se a környezetfüzetbe rajzol)
Csak annyit akartam elmondatni, mivel nem tudok mindent kézben tartani, valamiféle önállóságra kell nevelni a csemetéket. Különben is, beszélt a rádióban múltkor egy főokos hölgy és nem is mondott hülyeséget: a gyerekeknek más dolguk nincs is, csak hogy tanuljanak, ami egyrészről pozitív..., de van egy csomó tizenéves, akinek van már két nyelvvizsgája, meg vágja a logaritmust, meg tudja az összes középkori csata évszámát, de a mosógépet nem tudja beindítani s egy tojásrántotta vagy akár egy tea megfőzése is nagy gondot jelentene számára. Ez igen elgondolkodtatott... el is határoztam, hogy mostantól minden házimunkát átadok a gyerekeknek... Á, dehogyis!
Annyi lett a feladat, hogy Flórának egyedül kell bepakolnia a táskájába a következő napra. (meg aki szomjas kaja közben, az felemeli a seggét és enged magának vizet, meg este ki kell készíteni a reggel felvevendő, ilyen szó nem is létezik, sebaj, ruhát)
Mondanom sem kell, már begyűjtött jó pár kék pontot a felszerelés hiánya miatt a nagylány. Nem baj, hülye volt, ki azt mondta, hogy az okos a más kárán tanul... van amihez saját tapasztalat kell. S az az egy-két kék pont...  reméljük a tanító nénit sem zavarja annyira!

Te hogyan is látod?

Egészen sok információ juthat tudomásunkra gyermekünk lelki világáról a teljesen egyszerű kérdés feltevése után: Mit álmodtál? Persze, ha a csemete válaszol és meg is hallgatjuk.
A legnagyobb, kétlábbalaföldönjáró Flóra elmeséli, éppen ténylegesen mit álmodott. A középső olyan történetet kerekít azonnal, hogy a felnőtt csak kapkodja a fejét (egy-egy meseíró sírva könyörögne, hogy a "sztorikat" az ő neve alatt adják ki díszkötésben). Ez rengeteget elárul róla. A legkisebb még nem tud beszélni, de szerintem minden éjjel cicivel álmodik. (társadalmunk sok hímneműjével azonosan)
Ez jutott eszembe ma délután a folyosón álldogálva, meg persze Miklós bácsi, a rajztanárom felső tagozatban. Nem csak "egyszerű" föci-rajz szakos volt, hanem művész is. Jaj, szegény, mennyit vesződött velünk! Gondosan elhelyezett egy zöld almát a tanári asztalra, azt kellett (volna) lefesteni.... De előtte megmutatta, szerinte hogyan is kellene kinéznie a kiállított gyümölcs másának a papíron. Pompázott az a szivárvány minden színében, csak éppen zöld nem volt benne. Mi meg néztünk nagy értetlen fejjel, hogy szegény öregnek vagy nem jó a szeme, vagy egyébje nem működik tökéletesen...
Aztán a mai délutánon... álltam a folyosón az első osztály előtt, vártam a csöngetésre. Nézegettem a falra kirakott munkákat. Kaptak a kis elsősök egy mikulásos színezőt, azt pingálták ki. Sok-sok szép Mikulás. Megkerestem az én csemetém művét: Jaj, de szép! 
Jött aztán a nagy is, vártunk, ő is nézegette a képeket. És ő, a "földönjáró" (apja lánya) rámutatott a lényegre: minden kisgyerek nagyjából ugyanúgy színezte ki a képet, hóesés a háttérben, piros sapkás, fehér szakállas, öreg Mikulás bácsi. De volt egy kivétel: Zsófi. A háttér szivárványszínű, a pöttyök benne is szivárványosak. És a jó öreg Nikolaus? Ott üdült a képen, citromsárga bojtos, narancssárga sapiban, lila szemöldökkel, kék bajusszal és barna szakállal.
Hiába, van a gyereknek fantáziája. (vagy csak az új színes ceruzáját akarta kipróbálni)
Hazafelé az jutott eszembe a kocsiban, hogy mindenki máshogy látja a világot. Mert mindenki csak a saját kis agyával és szemével tud nézni (meg van aki látni).
Minden, amit egyáltalán észreveszünk, és itt az sem mindegy, hogy egyáltalán mit veszünk észre, abban benne vagyunk mi is. Az összes eddigi megélt dolgaink, az érzéseink, a fantáziánk...
S melyik gyermek milyennek látja a zöld almát és a Mikulást?
... Felnőttek! Becsukott szemmel könnyebb...

Boldogtalan tudós vagy elégedett "munkásember"?

Fogadóórán:

- Anyuka, Ön szerint mi lesz a fiából?
- Orvos, természetesen.
- De hát tavaly is éppen csak átment biológiából. Most is csak hármasai vannak.
- Nem baj, addig hajtom, míg orvos lesz...


Csak az ötös a jegy, vagy létezik más osztályzat is?
Mikor Flóra elsős lett, nálunk nem létezett. De nem Ő miatt volt, hanem miattam. Teljesen egyértelmű volt, hogy az én gyerekem csak kitűnő lehet év végén. Nem létezett más alternatíva. Szerencsétlent mennyit hajtottam. Ma már teljesen el vagyok magamon képedve, főleg, hogy most a középső az elsős. Szegény nagynak mennyi sort kellett megírnia a füzetbe, hogy azok a fecskevonalak tökéletesek legyenek...  (Most meg olyan rondán ír néha, hogy nem is tudom elolvasni.)

Mikor én elsős voltam, év végén a legjobbak könyvet kaptak az oklevél mellé. Akik nem voltak kitűnőek, hanem "csak" jelesek, csak oklevelet. Évzáró után mentünk fel a lépcsőn a termünkbe. Az egyik főokos ránézett a csak oklevelemre és azt mondta: - Te csak ezt kaptad?
Azt a lesajnáló nézést és hangsúlyt körülbelül úgy "őrzöm", mintha mindez tegnap fordult volna elő.

Azért hajtjuk ki már alsóban a gyerek belét, hogy a mi meg nem valósított álmainkat  beteljesítsék? Vagy hogy a mi sérelmeink ne forduljanak velük elő?
(jaj, belőlem nem lett agysebész, mert nem tanultam ezért meg azért, de te majd az leszel kisfiam) A gyerek meg már elsőben zombi, másodikban gyomorfekélyes, rettegve lépi át az iskolakaput.

Másodikban a költözés miatt iskolát váltottunk. Olyan osztályba került a gyermekem, ahol a szülőin minden gyereknek van ott valakije. Itt a középmezőnyt erősítjük. Nem lesz kitűnő, (tavaly is volt egy négyese), nem is várom el tőle, de szeret oda járni, tisztában van a képességeivel és a képességeihez mérten mindent megtesz, hogy a legjobb legyen. Ezt viszont elvárom és meg is követelem tőle.
De arra már rá kellett jönnöm, hogy sokkal fontosabb a jó jegynél, hogy szeressen odajárni és élvezze amit csinál. S hogy elfogadjam így, s így erősítsem: mert nagyon ügyes, nagyon okos, s mert az én gyerekem. (meg nagyon szép is) és egy kicsit sem vagyok elfogult...

Ha jön a MAMA...

Nagymami,drága Nagymami,jajj de jó,hogy köztünk élsz!
Te nálad nem lehet senki kedvesebb:
mindig adsz csak és nem kérsz.
Mint egy ezüsthajú fürge tündér művelsz mesebeli száz csodát.
Mert te vagy Nagymami,drága Nagymami,
aki csak jót és szépet ád!

Szerintem ez a dal már annyira rossz, hogy jó!

Gyermekeim szíve ünneplőbe öltözik, mikor bejelentem, általuk is belátható időn belül meg fog jelenni nagymamájuk.
Másfél évig éltünk együtt egy igen kicsinek mondható lakásban. Hely szinte semmi, de a kiskorúaknak maga volt a kánaán. Mama minden kívánságukat leste...

Aztán jó messzire költöztünk, nagy érvágás volt. Mindenkinek. Mamának, mert eltűnt a nyüzsi. Meg lehetett végre nézni a híradót esténként,(nézni akkor is lehetett mikor ott laktunk, csak hallani nem) le lehetett ülni úgy enni, hogy nem kunyizott senki egy falatot és nem kellett egy étkezés alatt minimum háromszor felállni vízért, kenyérért, csak úgy... Nekem azért, mert rámszakadt a háztartás egésze, meg a három gyerek egésze nulla segítséggel. A férjem oly nagy segítséget jelent a hétvégén, ha itthon van végre, hogy ki nem tudom mondani. Csak egy példa: Mikor reggelizünk, még alszik. Ha már eltakarítottam a romokat az étkezés után, kezdek vmit főzni, kitámolyog, s kérdezi: Hol a reggeli? Mikor eszünk?
A lányoknak meg azért, mert eltűnt a MAMA, akihez lehetett fordulni, ha anya nem engedett meg valamit, vagy ordított mint sakál, meg játszani vele, meg.......
kb. három oldalon sorolhatnám.

Már másfél éve jöttünk el. Meglátogat minket egy-egy hétre, úgyis ráér, nyugdíjas.
Szóval a lányok örülnek, de fel is húzzák a bokszkesztyűt. Elindul a harc: ki ül a
mama mellé az ebédlőasztalnál? Ki ül az ölébe a kanapén? Kit fésül meg először? Ki feküdhet mellé a matracra? (ma reggel a 150x70-es matracon négyen feküdtek)
Örülök, hogy harcolnak. Mert van kiért. (én nem igazán emlékszem a nagymamámra) De látom, hogy mit veszítettem. Mennyire jó, hogy van, akivel lehet együtt sütit sütni. (ma meggyes pite készült) (majd leírom a receptet, nagyon finom lett) Van, aki megtanít hímezni. Akit mindig le lehet győzni a társasjátékban, kártyában. (mindig hagyja magát) És mindent, de mindent megcsinál, nem ismer fáradtságot, sem kifogást, úgy szeret minket, ahogy vagyunk.

Kell-e a görcs?

Felnőtt, szabadidővel rendelkező nőknek indítanak sok szabadidőközpontban, olvasókörben szabás-varrás tanfolyamot. (Akinek van ideje, amit nem tud kitölteni valamilyen tevékenységgel és nem akar varrni, szóljon nekem! Találok neki elfoglaltságot.) Itt, gondolom, azt lehet megtanulni, amit régen a nagymamák tanítottak meg a lyányunokáknak, vagy anyukák a leányuknak. De ez egyáltalán nem biztos.
Múltkor Flóra is nyúzta a mamát, hogy hímezni, varrni akar. Jaj, jaj, gondoltam, mi lesz ebből? Eszembe jutott, én hogyan repítettem a sarokba rövid időn belül az egész művet cérnástul, tűstül. Mikor az éppen megfogant magzatok türelemért álltak sorban... Mónika magzat, persze akkor még nem volt nevem, a hisztis sorban toporzékolt, hogy miért kell itt ennyit várni??? (aggyák má, oszt mennyünk)
Azóta is csak gombot tudok felvarrni. Ha a mi háztartásunkban egy ruhadarab kilyukad, annak meg kell várnia a MAMÁT. Csak ő tud rajta segíteni.
Na mindegy.
Flóra hímezni akart. Mama grafittal rögtönzött egy virágot valami fehér anyagra, vette a hímzőfonalat, mutatta: így kell. Gyermek próbálta, egész ügyes... Basszus, ott ült egész délelőtt, s olyan szépen kivarrta, hogy rögtön felvennék kisegítőnek egy tetkószalonba. Becsülendő egy majdnemkilenc éves kislánytól.

De a szabás-varrásról akartam értekezni. Szóval elmegy oda a delikvens és nagy gonddal, odafigyeléssel meg szenvedéssel megalkotja élete első varrományát. Lehet ez pecsvörktáska vagy valami ruhadarab... a lényeg, a ráfordított figyelmen van. Akarjuk, hogy jó legyen az az ELSŐ.
Aztán a következő, meg az azutáni....végül a huszadiknál már oda se figyel a "varrónő", s lám a tapasztalat! Valószínű sokkal szemet gyönyörködtetőbb lesz a mű, mint amit legelsőnek készített. De ez nem törvényszerű. Ha nem is sikerül jobbra, csak ugyanolyanra, akkor is már hiányzik a munkafolyamatból a rágörcsölés című lépés. És a megalkotott darabtól sem várják el annyira, hogy tökéletes legyen!!!! Egyszerűen tündökölhet a saját szépségében:)

Hasonlóképpen történik ez a gyerekekkel is. Sokszor eszembe jut az is (jó, hogy van időm ennyit emlékezni) bezzeg a boltban soha nem rémlik, mi is hiányzik még a hűtőből. Szóval, mikor Flóra kicsi volt még, s öltöztettem. Nem kevésszer kérdeztem végig a hajától a talpáig, mi hol van. És ő meg mutatta.
- Jaj, az én kislányom olyan ügyes, mindent tud....
Még jó! Annyiszor hallotta már, hogy még egy medúza is megmutatta volna, hol a cicije meg a pupuja, ha lenne neki füle.
Most Emese van éppen ebben a korban. Ő a közös reggeli öltözködésnél nem lábujjat keres, hanem inkább füldugót szeretne találni.
- Nem igaz, hogy még mindig nem vagy kész! Vegyed már a gatyát, mert el fogunk késni! Még mindig csak bugyiban szaladgálsz? Bla-bla-bla.

De nemrégiben végigkérdeztem, mije hol van. És ő, mint egy huszadik pecsvörktakaró, egyszerűen a maga szépségében (édességében) tündökölve mutogatott...

Puszi a fiúnak

Ha megkérnénk tíz felnőttet, sorolja fel nagycsoportos óvodás társait vagy hogy kikkel járt első osztályba, sokan lennének gondban. De lenne olyan is köztük, aki az összes nevet kisujjból kirázná. Ez persze csak a két véglet, a nagy többség felsorolná a nagy többséget, oszt ennyi.
De fogadok, hogy egy nevet mindenki kifelejtene. Pedig ez a kis "szakállas" emberke mindenkivel együtt töltötte ezt az egy-két-három évet. Na nem állandóan, de fel-felbukkant, s ott gyermekszáj nem maradt mosoly nélkül. Megvan már? (nem a Mikulás) MÓRICKA
Jaj, hát persze. Az ősrégi mórickás viccek!!!! Ő volt a figura, aki ki mert pisilni az ablakon, meg a repülőből, meg mittudomén... Sok kisfiú szeretett volna olyan bátor lenni mint ő!  S róla szeretett volna mesélni sok-sok 5 és 6 éves lurkó a vacsoránál, ha a felnőttek le nem hurrogják:
- Hagyd már abba kisfiam ezt a sok hülyeséget!
Nem ismerős? Pedig gyerekként mennyire szerettük volna, ha szüleink velünk mulatnak vagy egy kicsit ránk figyelnek. (nem a híradót bámulják a tévében)
Most felnőttként mi is mondjuk csemetéinknek, hogy ezt a dilinyós történetet el se kezdje? Milyen igazságtalan a világ...




Hozzánk is beköltözött a múlt héten, na nem Móricka, hanem egy másik kisfiú. A történet úgy kezdődött, hogy vendégeink voltak a hosszú hétvégén. Ezt én igazán szeretem. Nagyon sok vidám dolog tud történni, ha hat kisgyereket pár napra összeeresztünk. Így volt ez most is!
Egy étkezésnél megszólal a vendég hatésféléves kislány: (csak jelzem, minden átmenet és egyéb nélkül)
A kisfiút megkérdezik:
- Hová mész kisfiam?
- Laposelemér'.
- Nem a nevedet kérdeztem!
Megmosolyogtuk. Aztán a következő étkezésnél elmesélte megint. Aztán a következőnél megint. (én akkor már nevettem) S akkor már a mi gyerekeink is nevettek rajta. S a vendég apuka feltette a nagy kérdést:
- Ki tudja mi az a lapost elem?
Persze senki. Flóra válaszolt, hogy az egy lapos elem. (A gombelemre gondolt.)
- Nem. A lapos elem az olyan ekkora (itt mutatta...) s ha megnyalod a kiálló végeit, megcsípi a nyelved.
Azám! Ugrott be nekem is. Mennyit nyalogattam én azt megboldogult gyermekkoromban!! A vicc rövidesen érelmét veszti, jöttem rá nagy bölcsen, hisz a mostani lurkók már nem tudják, mi az a lapos elem. Már akksi van meg töltő hozzá, meg mp5 meg olyan dolgok, hogy én azt követni sem tudom. Igaz, a gyermekek oktatására szánt közintézmények folyosóin haladva hall az ember olyanokat, amelyekből nem vicc, de komplett horror vagy sci-fi film is készülhetne.
A vicc elhangzott még talán egyszer vagy kétszer. De meggyőződésem, a kiskorúak közül csak Flóra értette.
Aztán a vendégsereg nagy bánatunkra elvonult, s egy-két napra rá vacsora közben Zsófi megszólalt:
A kisfiút megkérdezik: - Hová mész kisfiam?....
Elmesélte még egyszer, s ezt követően váltott szereposztásban eljátszotta a két hölgyemény vagy négyszer. Végül már nem bírtam tovább:
- Szerintetek ez vicces?
- Igen!!!! - válaszoltak tökegyszerre.

Ha valaki találkozna Mórickával, mondja meg, puszilom!

Disznózsír

Úgy gondoltam, jegyzeteimnek fő mondanivalója a gyermeknevelés és a nagy család szépségei, lesznek. Ha úgy is fogy a magyar, igaz a népszámlálás adatait még nem hozták nyilvánosságra, aki nem döntötte el, hogy hány darab csemetét ajándékoz ennek a ronda világnak, annak adok bátorítást meg vicces történeteket.
Na ehhez képest, már az első bejegyzést is később írtam, mint azt elgondoltam.
Beteg kedves Emesénk, vagyis már lábadozik, de igen megijesztett minket egy éjszakán: ugató köhögés, fulladás... Szabad, hideg levegő, ügyelet....
De csak az ijedelem volt nagy, takonykóros lett. Csúnyán húzott a háta: bekentem a narancssárga jóillatúval, amit a patikában lehet kapni. De azt lehet, hogy csak a szaga miatt árusítják, hatása semmi. Aztán eszembe, orromba jutott a büdös!!!!!!
Tényleg, már el is felejtettem a jól bevált módszert. Ugrasztottam is apukát a teszkóba: a cetlin: disznózsír!!!!!
Úgyhogy ha a gyermek köhög, de nem akar felszakadni a cucc és hiába is szívod az orrát a porszívóval: 
Este fürdés után a mellkasát és a hátát be kell kenni (én jó vastagon) disznózsírral, és be kell tekerni folpackkal. Mi olyan trikó-félét gyártunk belőle, hogy le ne csússzon éjszaka. A probléma egy-két éjszaka alatt megoldódik. Csak utána kiütéses lesz a bőre, de az elmúlik. De vigyázat anyukák, a dolog nagyon büdös!!! (mármint szerintem) De ha ez kell, hogy kijöjjön, hát legyen.
Biztos nagyanyáink is ezt csinálták.... Meg még sok mást is....
Emese már gyógyulófélben van, remélem a nyűgösség is elmúlik, mert falra mászom tőle. Nem érzi jól magát, és csak egyetlen dolog nyújthat neki vigaszt: CICI!!!!! Egész nap jön utánam s rángat: Cici, cici!!!! Mindegy neki, hogy itthon, a boltban, iskolában, zeneiskolában vagyunk. Itt, a legutóbbiban hallottam a kifejezést, hogy ez a gyerek még nagyon "szopista". Hát az. Majd szívesen gondolok vissza ezekre az időkre mikor bánatát anyatej helyett alkoholba fojtja...

Türelem

Azokat az órákat szerettem a suliban, amikor nem "tanultunk", hanem a tanító/tanár mesélt, beszélgettünk, s együtt jöttünk rá a megoldásra... Soha nem felejtem el azokat az általános iskolai töri órákat Éva nénivel....
 
Nagyon szeretem a gyerekeimet. Néha már túlzásnak is tartom, hogy nézem őket, s olyan édesek, hogy sírnom kell. Persze ezek a békés pillanatok, s nem hasonlíthatók össze a reggel fél nyolccal. Mikor áll a két iskolás (persze leány) a szekrénye előtt:
- Anyaaaaaa, mit vegyek feeel?
Ekkor már nem igazán szoktam a szeretetre gondolni, inkább valami webes áruházból rendelnék giotint a gyors problémamegoldás elősegítésére. De a reggel igen gyorsan elmúlik (ez vele a baj), s amint a nagyok iskolában vannak, már a kicsivel megoldunk mindent. Persze, ha jó napunk van...
Akinek három gyermeke van, annak igen nagy szüksége van türelemre. Igaz nem hinném, hogy lehet matematikai összefüggés a családban nevelkedő palánták és az őket terelgető felnőttek idegállapota között. De aki soha sem szokott a gyerekeivel ordítani, az vagy hazudik, vagy hangképzőszervi problémái vannak. (vagy költözzön hozzánk) 
Én elég sokat küzdök ezzel a mumussal, akit kiabálásnak hívnak. A férjemnek is sokszor gyűlik meg a baja vele. (velem ordít, hogy én miért ordítok, s amit mond, azt legtöbbször a gyerekek ordításától nem lehet érteni)
De mit csináljunk, hogy ne jöjjünk ki hamar a sodrunkból?

Eddig egy, a semminél enyhén hatásosabb módszert találtam ki: lefekvéskor átgondolom az elkövetkező napom, s  megígérem magamnak: Holnap NEM kiabálok. (vagy csak keveset)

Vagy azt is lehet csinálni, hogy a kitörési pillanatban elszámol az érintett kiskorú
anyja 10-ig... ez már eleve halott dolog. Én már ötnél agyvérzést kapnék.
Vagy kis papírkára írja, hogy "Türelmes és kedves vagyok" és kiragasztja, olyan helyre, ahol lehet nézegetni. Mosogatás közben, WC-n.... stb. Persze, akinek van ideje a wc-n sokat üldögélni... Közben a másfél éves múmiává tekeri magát a papírral vagy fogmosási gyakorlatot mutat be a kefével, esetleg a csempét súrolja körbe vele. Ha nem engeded be, meg dörömböl az ajtón... Ha meg nem dörömböl, mi a fenét csinálhat egyedül olyan csöndben. Ha egy másfél éves a lakásban észrevétlenül tölti idejét, az általában nemigen jelent jót.
Szóval igen kíváncsi lennék, ezt más halandó szülő hogyan oldja meg.... nem a vécézést, a türelem kérdését...