Azokat az órákat szerettem a suliban, amikor nem "tanultunk", hanem a tanító/tanár mesélt, beszélgettünk, s együtt jöttünk rá a megoldásra... Soha nem felejtem el azokat az általános iskolai töri órákat Éva nénivel....
Nagyon szeretem a gyerekeimet. Néha már túlzásnak is tartom, hogy nézem őket, s olyan édesek, hogy sírnom kell. Persze ezek a békés pillanatok, s nem hasonlíthatók össze a reggel fél nyolccal. Mikor áll a két iskolás (persze leány) a szekrénye előtt:
- Anyaaaaaa, mit vegyek feeel?
Ekkor már nem igazán szoktam a szeretetre gondolni, inkább valami webes áruházból rendelnék giotint a gyors problémamegoldás elősegítésére. De a reggel igen gyorsan elmúlik (ez vele a baj), s amint a nagyok iskolában vannak, már a kicsivel megoldunk mindent. Persze, ha jó napunk van...
Akinek három gyermeke van, annak igen nagy szüksége van türelemre. Igaz nem hinném, hogy lehet matematikai összefüggés a családban nevelkedő palánták és az őket terelgető felnőttek idegállapota között. De aki soha sem szokott a gyerekeivel ordítani, az vagy hazudik, vagy hangképzőszervi problémái vannak. (vagy költözzön hozzánk)
Én elég sokat küzdök ezzel a mumussal, akit kiabálásnak hívnak. A férjemnek is sokszor gyűlik meg a baja vele. (velem ordít, hogy én miért ordítok, s amit mond, azt legtöbbször a gyerekek ordításától nem lehet érteni)
De mit csináljunk, hogy ne jöjjünk ki hamar a sodrunkból?
Eddig egy, a semminél enyhén hatásosabb módszert találtam ki: lefekvéskor átgondolom az elkövetkező napom, s megígérem magamnak: Holnap NEM kiabálok. (vagy csak keveset)
Vagy azt is lehet csinálni, hogy a kitörési pillanatban elszámol az érintett kiskorú
anyja 10-ig... ez már eleve halott dolog. Én már ötnél agyvérzést kapnék.
Vagy kis papírkára írja, hogy "Türelmes és kedves vagyok" és kiragasztja, olyan helyre, ahol lehet nézegetni. Mosogatás közben, WC-n.... stb. Persze, akinek van ideje a wc-n sokat üldögélni... Közben a másfél éves múmiává tekeri magát a papírral vagy fogmosási gyakorlatot mutat be a kefével, esetleg a csempét súrolja körbe vele. Ha nem engeded be, meg dörömböl az ajtón... Ha meg nem dörömböl, mi a fenét csinálhat egyedül olyan csöndben. Ha egy másfél éves a lakásban észrevétlenül tölti idejét, az általában nemigen jelent jót.
Szóval igen kíváncsi lennék, ezt más halandó szülő hogyan oldja meg.... nem a vécézést, a türelem kérdését...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése